Nagy-család leszünk

Ha jól emlékszem, februárban adtunk hírt magunkról utoljára. Kicsit röstellem, de tényleg csak kicsit, mivel blogolás helyett inkább a családommal foglalkoztam. Mentségem tehát van. 

Ránk járt a rúd mostanában, de ahhoz képest, amik itt történtek, egész könnyedén túljutottunk a nehézségeken.

A legutóbbi esemény egy tömeges bárányhimlő fertőzés volt. Tömeges, bizony, mivel nem csak Réka kapta el (az oviban), hanem Bazsi is, Lilo is, sőt, apa is pöttyös lett. Le a kalappal mind a négyük előtt, én biztos rosszabbul viseltem volna mint ők! Szegény Lolón volt vagy 1000-1300 pötty. Nem, nem írtam véletlenül egy nullával többet, horror volt, ahogy kinézett, főleg hólyagosan. De végigvigyorogta az egészet. A többiek is elég pöttyöskék voltak, Rékának magas láza is volt. Mindenesetre örülök, hogy túl vagyunk rajta. 

És végre Lilike is ehet az anyatejcsin kívül mást is, úgyhogy van miért sürögnöm- forognom a konyhában. Ráadásul iszonyatosan megindult a mozgásban, négykézláb sertepertél a lakásban, sőt, a járókában nemes egyszerűséggel felállt, ami hat és fél hónaposan felér egy kisebb csodával. Büszke vagyok rá, nagyon!

És a hosszú bezártság után (a himlő miatt, ugye) most érezzük igazán, hogy mennyire csodásan tombol a nyár (bár még vízbe nemigen mehetnek pancsolni a lurkók a doktornő szerint). Minden esetre sokat sétálunk, fagyizunk, rengeteg gyümölcsöt eszünk, és alig várom a kirándulásokat ide- oda. Remélem, azért legalább egy napra a Balcsira is lejutunk majd. 

Kicsit féltem a nyártól, azt hittem, egymás agyára megyünk majd, hogy mind az öten be leszünk zárva a panelba, igazából nagyon élvezzük egymás társaságát. 

Ma reggel például Bazsitól megkaptam, hogy: "Nagyon jó anyuka vagy. Szeretlek." Illetve Rékától tegnap este, hogy én főzök a legjobban (meg a Nyanya, meg a Szilvimama), és hogy a házi málnafagyim jobb, mint a cukiban. Csoda, hogy imádok anyuka lenni????

És végül egy videó a mai reggelünkről, amikor is a négy éves Réka eteti a fél éves Lilkót:

Jó rég írtam utoljára! Mentségemre legyen mondva, elég sok elfoglaltságom volt mostanában. Például megszületett családunk legifjabb és egyben leggömböcebb tagja: Nagy Lili Dóra. 

A történet úgy indul, hogy az egész decembert végig izgultam, vajon mikor születik majd ez a pici lány... hiszen nálunk dús a program decemberben, szülinapok, névnapok, Mikulás, és persze a karácsony- szilveszter. Nem akartam lemaradni sem a gyerekek karácsonyáról, sem a szülinapokról. Nos, Lili kegyes volt hozzánk, és hagyta, hogy végigegyük a karácsonyi menüt mindkét nagyszülőnél. Aztán 26-án este, miután elaludtak a gyerkőcök, Gabóval leültünk a TV elé bambulni, és arról beszélgettünk, milyen jó, hogy másnapra már nincs semmi program, mert eléggé elfáradtunk. Arról nem beszélve, hogy napok (??? HETEK!!!) óta elég rosszul viseltem a terhességet, szinte állandóan fájt a hasam. Szóval 11 körül lefeküdtem aludni. Majd legnagyobb megdöbbenésemre fél 12-kor arra keltem, hogy bepisiltem. Legalábbis félálomban erre gyanakodtam először. Fel is pattantam megrökönyödésemben, hogy azért annyira terhes csak nem vagyok, hogy simán bepisilek. Olyan hirtelen pattantam fel, hogy egyszer csak a Niagara öntötte el a padlót. Annyira álmos voltam, hogy csak ekkor esett le: elfolyt a magzatvíz. Gabó is meglepődött, mert az előző két szülésem nem így kezdődött. De hát tudvalevő: minden szülés más, minden gyerek más... még egy családon belül is.

Így tehát felhívtam a szülésznőt, aki megnyugtató hangon kérte, hogy találkozzunk éjfélkor a kórházban. Összekészülődtünk, áthívtuk a nagymamát és elindultunk. A gyerekektől nem tudtam elbúcsúzni, mivel olyan fáradtak voltak, hogy képtelenség volt felébreszteni őket. 

Az adatfelvételi és előkészítési macera után kb. hajnali 1 körül kezdődtek a fájásaim, 2 percenként iszonyú hevesen. CTG- re voltam kötve, sétálni nem nagyon tudtam, kb. 1 méter mozgásterem volt, ott álldogáltam a gép mellett, két percenként az ágyra görnyedve. Gabó (szuper érzékkel megáldva) meghúzódott a sarokban, sms-t küldött a családnak, stb. 1/4 3-kor megvizsgáltak újra, de sajnos semmit nem tágultam, még az erős fájások ellenére sem, ezért kaptam egy kis oxitocint. Végül 1/2 4 körül éreztem, hogy jön a baba. Szó szerint azt kiabáltam, hogy "Meghalok!" Tényleg nem bírtam tovább, és hiába próbáltam összeszedetten viselkedni, hiába értette az agyam, mit mond a doktornő és a szülésznő, vannak dolgok, amik ellen nem lehet tenni: ha nyomni kell, nincs mese. És Lili jött is, iszonyatos erővel, egészségesen, ügyesen, 3620 grammal, 3/4 4-re velünk volt.

Megmosdatták, felöltöztették, aztán megkaptuk két teljes, gyönyörű órára, amit végigszopizott!!! 

Mire reggel a gyerekek felébredtek, apa hazaért, így a gyerekeknek már ő mesélte el, mi történt az éjjel. 5 napot voltunk kórházban. Sajnos Bazsi szülinapi buliját így el kellett halasztanunk egy nappal, mivel ő 2 éve december 30-án született (ugyanitt, ugyanígy), de szilveszterre azért hazaértünk. (Nem mintha nagyon bulizhatnékom lett volna...)

Lili baba azóta is ugyanilyen megbízható, rendes kislány. Szinte végigalussza az éjszakákat (épp csak enni kel fel 3 óránként- óramű pontossággal), de még enni is alvás közben szokott. Aztán persze alszik tovább reggelig. 

A tesók imádják őt, ő is imád a nagyok közt lenni, egyáltalán nem rémíti meg a zsibongás- sivalkodás, amit Réka és Balázs rendezni szokott... Szóval csodásan telnek a hétköznapok, Lili napról napra kerekebb (már 5 és fél kg!!!!), kinőtte az első ruháit, és ügyesen pofozgatja a játszószőnyegről lelógó plüssbárányt.

Én magam kipihentebb vagyok, mint valaha, mert távollétemben Gabó ügyesen megtanította a nagyokat elaludni, így soha nem tapasztalt nyugalomban telnek az esték. (Ebből is látszik, mennyire tudja hátráltatni egy anyuka a gyermekei fejlődését. Hiába: a pokolra vezető út is jószándékkal van kikövezve...) 

És hogy még tökéletesebb legyen a kép: rengeteg segítségem van. Gabó mellett anyukám és anyósom is sokat segít, így nem csak a házimunkára, hanem pihenésre (és blog-írásra) is jut időm. Köszönöm nekik ezúton is! Remélem, meg tudom ezt majd hálálni nekik azzal, hogy felnövök a feladathoz, és jó anya is leszek- méghozzá három gyerek anyukája. 

Fenekestül fordult meg velem a világ. De legalábbis egész a vízszintesig.

Hétfőn egy egyszerű vérvételre mentem a kórházba, valamint egy rutinvizsgálatra. A következőkkel jöttem haza: 

1.) A leletek szerint a legutóbbi intravénás vaskúra nem segített valami sokat, és mivel a doktornő nem szeretne vérátömlesztést adni a szülés után (bevallom, én sem szeretném), meg kell ismételni, vagyis újra kaptam egy branült itthonra, ezúttal 6-7 napra, és naponta járok be infúzióra. (Már a bekötése sem volt egy leányálom, 5-ször szúrtak meg, mire sikerült.) A kezem most sem tudom igazán használni, és nagyon kell vigyázni rá.

2.) A vizsgálat után min. 2 hét szigorú ágynyugalomra intettek, valamint emelték a magnézium adagomat napi 3-ról 8-ra, nehogy idő előtt megszülessen a picúr. 

Hát nem tudom, más hogyan old meg egy ilyen helyzetet, de én kétségbeestem. Ágynyugalom? Két kisgyerek mellett???

És ahogy mondani szokás, a baj természetesen nem jár egyedül. 

Amíg az orvosnál jártam, férjem anyukája vigyázott a gyerekekre, majd mikor hazaértünk, azzal fogadott, hogy a kisfiam elég rossz bőrben van. Megmértük a lázát, 38,5-ig volt türelme várni a lázmérőre, akkor rögtön adtam neki lázcsillapítót, de az éjszaka elég zűrösen alakult (gyógyszer-kúp-hűtőfürdő-babusgatás, stb...)

Eközben Réka rondán elkezdett köhögni, a férjemnek hőemelkedése lett, ramatyul érezte magát, miközben sorra jöttek a munkák neki. 

Még egyszer kérdem: ágynyugalom? Két kisgyerek mellett????

Másnap együtt orvoshoz mentünk, ahol kiderült, hogy Bazsinak tüszős mandulagyulladása van, Réki "csak" megfázott.

Akkor anyukám és anyósom bevetették magukat. Szerdán mindketten itt voltak, az egyikük a konyhát takarította,  ebédet hozott a gyerekeknek (kedvencüket: levest és kompótot), a másik teregetett, rendet rakott, a gyerekeket pesztrálta, míg Gabó dolgozhatott, engem pedig ágyba parancsoltak. 

Ma anyu megint átjött, porszívózott, meg amit kellett, míg a gyerekek a másik nagymamánál rosszalkodtak (a betegségük ellenére kitűnően vannak, 2 napja se láz, se nyűgösködés, nyoma sincs rosszullétnek, szerencsére).

Ha ők nem lennének, nem tudom, mit csinálnék. Szeretném, ha tudnák, hogy nagyon hálás vagyok, nemcsak a magam, hanem a születendő kislányunk nevében is, MINDENÉRT!!! 

Szerdán, amikor megérkeztek a nagymamák, és a nagypapa is befutott az ebéddel egy pillanatra, a gyerekek olyan nagyon boldogok voltak, visongtak a gyönyörűségtől, hogy ekkora a felfordulás nálunk, és mindenki itt van, akit szeretnek. Annak ellenére, hogy ezt az állapotot a kényszer szülte, egy pillanatra tényleg olyan volt, (ahogy Réka megjegyezte) mintha karácsony lett volna...

A múlt héten ultrahangon voltunk. Aztán ezen a héten is. Íme, amit láttunk, hallottunk:

Az első, egy 4D babamozi volt. Na ezt jól megjártuk. Rékánál és Balázsnál is voltunk ilyenen, el vannak téve a szép képek, felvételek. Annak idején láttuk, ahogy Réka lefetyeli a magzatvizet, vagy láttuk, hogy a mi érzékeny Bazsink mennyire utálja az ultrahangot. Annak idején ez a babamozi nem volt két fillér ugyan, de legalább húsz percig gyönyörködhettünk csemetéinkben. Hogy most mi volt? Elmondom:

Eleve nem nagyon akartam pénzt költeni idén ilyesmire, az anyagi helyzetünk ugyanis azt diktálja, hogy más, fontosabb dolgokra költsük azt, ami van. Viszont mivel anyukám olyan kedves volt, hogy meghívott minket egy ilyen "mozira", hálásan megköszöntük, és nekiálltam keresni egy viszonylag olcsó helyet, ahol ilyesmivel foglalkoznak. Találtam is egyet, ahol fele áron ígértek babamozit (5.900.-), plusz 2000 Ft-ért DVD-re kiírták az egészet. Még így is olcsóbbnak tűnt, mint máshol. Amikor odaértünk, akkor jött a hideg zuhany. 

Kérdezte a szonográfus, mit szeretnénk. Mondtam, hogy hát a babamozit. Kérdezte tovább:

- 2D vagy 3? 

- Őőőő - válaszoltam - ... nem 4?

- Azt is lehet. És még?

- Mit még? Mit akar tudni? - és akkor feltett egy csomó olyan kérdést, amit nem gondoltam, hogy ezt külön kérni kell (és mint kiderült, külön fizetni érte 2-2000 Ft-ot!!!), mint például a baba méreteinek, állapotának megtekintése, szívhang hallgatása, a mozi felvétele, képek készítése, ezek kiírása, nyomtatás, stb... Végül az egész kijött volna  úgy 15.000 Ft-ból, ami valójában sokkal drágább, mint máshol. Így most van egy alig 10 perces felvételünk, és egy fekete-fehér 2D-s képünk a babáról. 8000.- Ft-ért. Akit érdekel, hol jártunk, szívesen megírom a hely nevét. 

Na de aztán: kedden a szokásos havi vizsgálaton L.T. doktornő alaposan megnézegette a mi kicsikénket!

Megtudtuk, hogy továbbra is kislányt várunk, méghozzá igen nagyot, a 31. héten már 1700 g!!! Így a doktornő gyorsan előbbre is dátumozta a szülés várható időpontját, illetve hivatalosan meghagyta december 31-nek, de szerinte karácsony környékén fogunk inkább szülni. Nos, én nem bánom, minél előbb, annál jobb. 

Megtudtuk azt is, hogy pufi kislányunknak tekintélyes mennyiségű haja is van. Kíváncsi leszek, ő is olyan szöszike lesz-e, mint a nagytesói. Láthattam, hogy megvan mindene, egészséges, izgő-mozgó kis manó, a szíve gyönyörűen dobog, és hogy úgy mondjam, legkevésbé sem szégyenlős. 

Szóval alapvetően boldogok vagyunk az eredménnyel. Köszönet a doktornőnek!

Sajnos azonban a rutin vizsgálat során kiderült, hogy súlyos vashiányos vérszegénységben "szenvedek", így most egy héten keresztül be kell járnom a kórházba, és infúziót kapok. Addig meg itthon szaladgálok tűvel a kezemben. Nem épp a legkényelmesebb megoldás, de inkább ezt választottam, mint 5 nap kórházi bentfekvést. Habár Gabó szerint rám férne 5 nap ágynyugalom :) Remélem, segít az intenzív vas-kúra, és kirobbanó formában leszek jövő hétre! Szükségem van az energiára, mert nagyon- nagyon raknám már azt a bizonyos fészket.

Egyébként Gabó és a bátyja, Andris múlt héten átrendezték a lakást, így most már van helyünk a kicsi holmijának. És ezzel együtt megkezdtük a babakelengye megvásárlását, ami furán hangozhat két kisgyerek mellet, hiszen szinte mindenünk megvan. Nos, azokat kell még beszereznünk, ami elfogyott, elkopott, vagy nem is volt. Így vettünk egy pelenkázó komódot, mivel szegénynek valahová tennem kell a ruháit. Kap még egy szép kis ágyat (amit eddigi tapasztalataim alapján sosem fogunk használni, no de biztos ami biztos), egy pihe-puha babatakarót, és még néhány "apróságot", amik talán az utlsó "saját" dolgai lesznek ennek a kislánynak. Ezentúl úgyis mindent csak örököl majd..

Nehéz dolog ez a gyereknevelés. Nincs olyan, hogy simán megy minden. Ha egy probléma megoldódik, felbukkan egy újabb, és én csak kapkodom a fejem, és nem győzöm olvasni a gyerekpszichológiával kapcsolatos könyveket, cikkeket, tanulmányokat, szülői tapasztalatokat. És mégsem találom a megoldást. 

Kislányom világéletében egy rendkívül értelmes gyerek volt. Talán túl értelmes is, és ez a legnagyobb gondom. Egy négyévest az ember tud kezelni, na de egy négyéves bőrébe bújt lázadó kamaszt?!?!

Rékánál elég nehezen boldogultunk a dackorszakkal, már a kezdetek (kb. 1 éves kora) óta. Nagyon makacs, iszonyatosan akaratos kis törpéről van szó, nem egy átlagos hisztis kislányról. Épp ezért az átlagnál bevált módszerek nála sosem vezettek jóra. 

Mi, hosszú évek kemény küzdelme után arra lyukadtunk ki, hogy Rékinél két esetben érhetünk célt:

1. "átrázzuk", és akkor azt hiszi, az történik, amit ő akar

2. addig alkudozunk, amíg dűlőre jutunk (értsd: átráz minket, és azt hisszük, az történik, amit mi akartunk)

De most, hogy egy hónapja újrakezdtük az ovit, felütötte a fejét egy olyan szörnyeteg, amivel nem tudunk megbirkózni: a KÁROMKODÁS.

Nem, nem a vicces pisikaki- féle ovis humorról beszélek, a dolog sokkal durvább.

Tavaly nagyon utáltam, hogy ha valami nem tetszett neki, akkor jött a "Buta anya!" Ezt az öccse is sikeresen elsajátította, és bár a szókincse még igen csekély (másfél éves a lelkem), kb. minden második szava az, hogy butaanya.

Na ezen kár is felhúzni magam. Ellenben azon, hogy idén már a "Hülye anya", "Hülye szar vagy!" ill. a "Hülye b***" is elhagyta a száját, méghozzá torkaszakadtából üvöltve, amiért nem kapott csokit reggeli (!!!) előtt, azon már kiakadok. Hogy ehhez hozzájön a "Haljál meg!" az már csak a hab a tortán. 

Pár napja részt vettem egy kiránduláson az oviban. Láttam, hallottam, kiktől tanulja Réka ezt a viselkedést. Egy kisfiú, miután rászóltam, hogy ne az úttesten ugrabugráljon, közölte velem, hogy "Még egy szó, és kibelez."

Kérdem én: szerintetek normális dolog az ilyen szintű verbális agresszió egy négy évesnél? Mert szerintem nem. 

És hogy mit ír erre a  szakirodalom?

"Meg kell tanítani a gyereknek a helyes problémamegoldó technikákat, találni kell neki más utat, ahol levezetheti a feszültségét."

Oké, akkor, ha beviszem a szobájába, és magára hagyom, hogy gondolkodjon (dörömbölés, tombolás, rugdosás, üvöltés), majd ha megnyugodott, megbeszéljük a dolgot, az célra vezet? Mert tapasztalatom szerint nem. Nálunk ez valahogy így néz ki:

- Anya, kérek csokit.

- Most nem lehet, majd reggeli után. Tudod, hogy evés előtt nincs édesség.

- De én MOST akarok! (sipító fejhangon)

- Akkor sem, előbb eszünk!

- Hülye vagy! (stb... stb... nem ragozom, az előbb leírtam)

- Akkor gyere be a szobádba, higgadj le. Ha átgondoltad a dolgot, gyere ki, és beszélünk

(Kb. 3 perc őrjöngés után hüppögve jön ki:)

- Bocsánat anya, hogy azt mondtam rád! Nem akartam!

- Kedves, hogy bocsánatot kérsz, köszönöm! Kérlek, ne mondj ilyet többet.

- Jó, nem mondok! ... Kapok csokit? 

- Mondtam, hogy csak reggeli után. 

- Akkor te egy... 

És kezdődik előről. 

Ötlet?

Lassan négy éve, hogy hivatalosan anya vagyok. Így szólítanak a gyermekorvosnál, az oviban, még a közértben is. Persze azóta kétszeresen, sőt, lassan háromszorosan is anyuka vagyok, ezért most legtöbben nyilván értetlenkedni fognak kijelentésemen.

Az emberek többsége úgy gondolja, anyává akkor válunk, amikor gondolunk arra, hogy gyermeket szeretnénk, vagy először látjuk a két csíkot a teszten, vagy megpillantjuk az első ultrahang felvételt, vagy halljuk a baba szívverését, de legkésőbb akkor, mikor kezünkbe adják újszülött babánkat a kórházi ágyon. 

Nos, én ezzel nagyon elkéstem. Bár rettenetesen vágytam gyerekre már kb. 13 éves korom óta, valahogy mégsem éreztem azt a hihetetlen átalakulást, amit vártam. valahogy én is úgy képzeltem, hogy egyszerre felelősségteljes és gondoskodó szuper anyává tesz majd a szülés. De nem tett. És a vágy, hogy az legyek, négy éve napról napra erősödik bennem. 

Talán egészen a múlt hétig azt sem mertem elhinni, hogy egyáltalán JÓ anya vagyok, nemhogy SZUPER!!! Sőt, ha már őszinte vallomást ígértem, meg kell vallanom, az utóbbi időben nem egyszer megfordult a fejemben, hogy talán káros vagyok a gyerekeimre nézve, és jobb lenne nekik nélkülem. 

És hogy miért éreztem így? Említettem már néhány bejegyzéssel ezelőtt egy problémát, amiről most sem szeretnék beszélni, őszinteség ide vagy oda, mivel konkrétan nem az én problémámról volt szó, nem is érzem jogosultnak magam arra, hogy a nyilvánosság elé tárjam. A lényeg, hogy rendesen megkeserítette a család életét, és minden erőmmel azon voltam, hogy megoldjam a dolgot. Ez nagyon nehéz, ha az illető maga nem tudja megoldani, és nem is akarja, hogy te segíts neki. nehéz így nézni hónapokon át valakinek a vergődését. Mondhatni szívszaggató. 

Nem tudtam mást tenni, mint szakember(ek)hez frodulni, mivel a család egyszerűen nem értette a problémát, így tőlük segítséget nem várhattam. 

Az első pszichológus, akinél jártam, azonnal a mögöttes indokokat kezdte kutatni. Első sorban a testvérféltékenységet látta a dolgok okának, így azonnal lelkiismeret furdalásom lett amiatt, hogy egyáltalán teherbe mertem esni. Úgy éreztem, az én boldogságom tönkretehet egy másik embert, akit ráadásul rettenetesen szeretek. nem kívánom senkinek. 

Miután ez nem sokat segített a helyzeten, kineziológushoz fordultam, aki sok mindent segített rendbe tenni magamban, de mivel ez is arra épült, hogy én tehetek arról, hogy az én kicsikém ilyen helyzetbe került, a lelkiismeret-furdalásom csak egyre erősödött. 

A következő pszichológus annyira kiborított, hogy hazáig sírtam. Miután kikérdezett arról, hogyan élünk, úgy vélte, szerinte annyira kaotikus az egész életünk, hogy a gyerek attól borult ki, és ezen ő már segíteni nem tud, csak egy pszichiáter. Teljesen összeomlottam. Azért bejelentkeztem a pszichiátriára, mert szégyen ide-vagy oda, segíteni akartam, és ha ezen múlik, hát elmegyünk.

Ott egy nagyon kedves doktornő fogadott, aki alaposan kikérdezett minket. Ami meglepett: NEM RÓLUNK kérdezősködött, nem az alvási meg evési szokásainkra volt kíváncsi, nem írta fel, hányszor ölelem meg egy nap a gyereket (nem számolom), és nem kérdezte összeráncolt szemöldökkel, hogy szoktam-e kiabálni otthon (szoktam). Kizárólag a PROBLÉMÁRA koncentrált. És azt akarta megoldani. Nem az életünk összes többi részét. És akkor egy bűvös mondat is elhangzott a szobában:

"Nagyon jól csináltak eddig mindent, szerintem ennél többet ember nem tehet. Sajnos ez egy igen gyakori probléma, és gyakorlatilag életkori sajátosságnak mondható. Nem segít más rajta, mint az idő. Kinövi majd a gyerek, persze addig is lehet ezzel- azzal segíteni."

Hát én annyira megkönnyebbültem, hogy azt elmondani nem tudom. Hogy mégsem én tehetek róla!!! Hogy nem én vagyok a világ legrosszabb anyukája!!! Hogy nem én teszem tönkre a gyereket!!! Hát ez csodálatos érzés!!! És hogy nem is a terhesség, nem a baba az oka! Végre, 5 hónap után először igazán tudok örülni annak, hogy gyarapodik a család. 

És ami a legszebb az egész történetben, hogy közben a probléma csodálatos módon valóban megoldódott, és az életünk visszazökkent a normális kerékvágásba. 

Az ellenségemnek sem kívánok ilyen gyötrelmes hónapokat, de egy haszna mégiscsak volt: 

Végre igazi anyának, sőt JÓ anyának érzem magam. 

Szegény Picurival nem elég, hogy alig van időm foglalkozni, mostanáig még egy árva "fényképünk" sem készült róla. valahányszor ultrahangon jártunk, vagy a papír fogyott ki a gépből, vagy idő nem volt arra, hogy egy jó képet csináljanak, vagy egyszerűen elfelejtették.

Kaptunk ugyan egyszer egy képet, amin egy fekete háttér előtt egy szürke karika látható (kicsikém koponyája felülnézetből), de ezt ugye mégsem tehetem ki a hűtőszekrény ajtajára.

Lényeg, hogy végre sikerült. L. doktornő végre valahára rám tudott szánni néhány percet, és játszottunk kicsit az ultrahanggal.

Babóca jól van, december 31-re vagyunk kiírva :)))

Bazsi dec. 30-án született :))))

A combikája 4 cm, a haskörfogata 20 cm, a fejkörfogata 22,5 cm, súlya 650 g! 

Mindene megvan, okos, ügyes, és szép, látványosan cummogta befele a magzatvizet!

És láthattam, mi van a lábikói között!!!! :) Így már biztos nem Lalika lesz a neve :)

Túl vagyunk a cukorterheléses vizsgálaton is, ez az, amit soha többet nem kívánok átélni, így remélem, jó lesz az eredmény, és nem kell megismételni. (Aki nem tudja, mi is ez: 10-12 óra éhezés után van egy éhgyomri vérvétel, majd meg kell inni egy olyan tömény szőlőcukor oldatot, amiben megáll a kanál, azt két órán keresztül nem szabad kihányni, pedig nagyon szeretném, végül jön egy második vérvétel. Enni csak ezután szabad. SÓÓÓÓÓÓSAT!) 

Szorítson mindenki, hogy minden rendben legyen!

Június óta keményen dolgoztam azon, hogy felvegyék Bazsit a közeli bölcsibe. aki csinált már ilyet, az tudja, aki nem, annak elmondom, többkörös adminisztrációt, ezer féle igazolás és egyéb papír beszerzését igényli a dolog, majd két hónapnyi várakozást, hogy egyáltalán felvették-e. Nos, augusztus végén megkaptuk a hivatalos értesítést: felvették.

Joggal merülhet fel a kérdés, hogy miért is akartuk (akartam) bölcsibe adni, ha egyszer a picivel úgyis itthon leszek. 

A válaszhoz tudni kell, hogy mikor bazsit vártuk és Réki volt pici, ugyanígy felmerült a bölcsi lehetősége, de elhessegettük magunktól. Utólag nézve talán rosszul tettük, talán nem, tény, hogy Réka megszenvedte rendesen az első fél évet, mikor Bazsi megszületett, mivel szegény vagy a nagymamájánál töltötte az időt, vagy ha itthon volt, azt hallgatta, hogy maradjon csendben, mert B. alszik. Szóval én, mint anya, töredelmesen bevallom, nagyon rosszul kezeltem az új helyzetet. Most nem így szeretném. Ezért gondoltam, hogy a bölcsiben rendesen foglalkoznak majd vele, közösségbe kerül, nem fog unatkozni, rendszer lesz az életünkben, stb...

A véleményem nagyon gyorsan megváltozott. Már az első szülői után bizonytalanul jöttem haza, a megérzésem azt súgta, nem itt lesz a mi helyünk. De két beszoktatós nap után teljesen határozottan döntöttem el, hogy a Bazsi itthon marad.

A gondozó néni nagggyon nem volt szimpatikus sem Balinak, sem nekem. Ezt mindent eldöntő érvnek tartom, mivel nem hagyhatom, hogy a fiam egyedüli támasza egy idegen környezetben egy olyan nő legyen, akitől a fiam ösztönösen elszalad. Igaz, Á. néni gügyögött neki rendesen: Balázska, Balázska, fogd meg szépen a kezecskémet! (Mindig valahogy ilyennek képzeltem a Vasorrú Bába hanghordozását is...)

Bazsa persze nem hülye, hamar megérzi az őszintétlenséget. Nem is fogta meg Á. néni kezét. Nem beszélve arról, hogy két nap másfél órán át hallgattam a babócák keserves sírását, amire á. néni csak úgy reagált, hogy "Anyuka, természetes, hogy sírnak!" (Értem én, de azért segíteni lehetne, nem???) majd rákiabált egy kisfiúra, hogy "Most már elég legyen!" 

Na ez az, amit én sosem teszek itthon: sosem hagytam sírni a gyerekeket (ezután sem fogom), és nem kiabálok vele azért, mert valami baja van. Igazán nem tudom felfogni, hogy tehet valaki ilyet. Szegény kisfiúnak nem volt elég nagy baja, hogy hiányzott az anyukája, és haza akart menni, de még kiabáltak is vele ezért!

Szóval egyértelműen úgy döntöttem, Baska helye itthon van még, nem tudnám elviselni a tudatot, hogy én itthon vagyok, ő meg mondjuk lent sír utánam...

A kérdés már csak az, hogy fogom megoldani, hogy egyszerre foglalkozzak majd a két kicsivel (jobban, mint Récivel sikerült két éve), csináljam a háztartási dolgokat és pihenni is tudjak, hogy mire Réci hazajön az oviból, vele is felszabadultan tudjak játszani. 

Praktikus tanácsokat szívesen fogadok! :) 

Sok minden történt júni 30 óta, hogy utoljára írtam a blogra. Hogy miért nem írtam? 

Nos, egy igen komoly probléma ütötte fel fejét nálunk, de erről egyelőre nem tudok, nem is szeretnék írni, talán majd ha megoldottuk. Mindenesetre a probléma időm, energiáim és gondolataim nagy részét lekötik, így eddig legkevésbé sem volt kedvem az íráshoz.

Hogy hogy állunk most? Így: 

Réka újra oviba jár, már középsős! Hihetetlen! És olyan jól vette az újrakezdést közel három hónap kimaradás után, hogy le a kalappal előtte! Pedig az egyik óvónéni új nálunk, de úgy tűnik, Réki máris megkedvelte. Tegnap mesélte, hogy úgy megölelte Móni nénit, hogy csak na!

Bazsikám... no igen. A szopizás kérdése. Ő nyert. De legalább eldöntöttem, hogy két gyereket is tudok majd egyszerre szoptatni, ha kell. Úgy érzem, ha szüksége van erre az érzelmi támaszra, nem vehetem el tőle. Aki ezügyben okoskodni akarna, annak azt javaslom, gondoljon a saját helyzetébe: ha valaki mondjuk a cigitől, vagy a csokitól nyugszik meg, hogy érezné magát, ha stresszhelyzetben valaki erőszakkal akarná leszoktatni. És az anyatej még csak nem is egészségtelen, sőőőőőt!

Na tehát Bazsi még mindig szopizik éjszaka, és igen, nagyon sokszor felébred. Jó lenne ezt valahogy megoldani, de érzem, hogy itt nem a szopizás a felelős. Talán az ágya...vagy a foga... nem tudom, ha rájövök, szólok. 

Bazsival megpróbálkozunk a bölcsivel. Ma volt a második nap, még nem kellett otthagynom. De őszintén szólva nem is akarom. Valahogy nincs jó érzésem. A gondozónéni ma rászólt a síró gyerekekre, hogy hagyják már abba... Még az oviban, a négy éveseket is felveszi az óvónéni, ha sírdogálnak, mert hiányoznak a szüleik. Vagy valahogy megvigasztalják őket... de hogy hagyják már abba... 
És Bazsi szinte menekül Á.nénitől, hiába akarta amaz megfogni a kezét, Balu egyértelműen nemet mondott és elhúzódott... Szóval szerintem ide nem adom be. most úgy érzem, ráérünk ezzel még...

Na és a pici? Igen, a pici! Jó lenne végre teljes egészében rákoncentrálni, megélni a terhességet a maga szépségében, de sajnos nem sok időm jut rá. Talán ez a legkisebbek sorsa. De annyit már tudunk, hogy egészséges, szép nagy homloka van, mint az apjának és a tesóinak, rengeteget mocorog odabenn, főleg éjjel, és... igen, kislány lesz!!!

Eljött a nagy nap, a régóta várt péntek, amikor Apa és Réka házon kívül töltik az éjszakát, vagyis inkább egy másik házban, nevezetesen a nagyszülők csörögi telkén. Hogy miért ők ketten, és nem csak Réka ment a nagyszülőkhöz, önmagában megérne egy vitaindító bejegyzést, de most legyen elég annyi, hogy a mi családunkban úgy alakult, hogy a gyerekek nem szeretik szüleiktől távol tölteni az éjszakát. Ilyen jellegű próbálkozásaink alkalmával rendszerint este 10 és 11 között csöngött a telefon, hogy mehetünk a gyerekért, mert zokog, hogy haza szeretne jönni. 

Most tehát Réka felkerekedett délután Apával, és elindultak Csörögbe. A terv szerint pedig mi ketten Bazsival átsírhattunk volna egy éjszakát anélkül, hogy ezzel zavarnánk a többieket. 

Hogy miért is kell nekünk sírni? Mert mint korábban említettem, Bazsi a mai napig sokszor ébred éjszaka (6-8 alkalommal), amikor is félálomban elhangzik szájából a varázsige ("tzitzi!"), és ha nem vagyok ott időben, akkor kitör a pánik, félálomból teljesen éber állapot lesz, és jaj mindnyájunknak. No, a tervek szerint erről a jó szokásunkról szoktunk volna most le. 

Szoktunk VOLNA. 

Mert ahelyett, hogy ébredéskor nem megszoptatom, hanem csak simizem/ ringatom/ teáztatom/ fejbeverem egy gumikalapáccsal, egyszóval valahogy visszaaltatom, a következő történt.

Már délután a játszótéren elkezdte Bazsikám hiányolni nővérkéjét. Le kellett vinnünk Réka babáját, azt szorongatta egész délután. Mutatott az üres hintára, hogy melléülhetne a Réka, de ugye nem volt ott. Kereste őt egész délután. Mikor hazaértünk, és Réka itthon sem volt, már eltörött a mécses, hiába vigasztaltam, hogy reggel hazajön, csak kereste a nővérét. Este 9 körül megkíséreltem ágyba dugni, de nem volt hajlandó, csak Réka ágyába feküdni, az ő takarójával betakarózni, és még a babáját is magához ölelte. És persze folyamatosan mondogatta: "Aka, Aka", ami az ő nyelvén: Réka, Réka. 

Este 11 is elmúlt, mire elaludt, nagyon keservesen, pedig mindent bevetettem, meséltem, simiztem, stb...

1 órakor ébredt egy rémálomból, sikított, sírt nagyon. Hú, gondoltam, most muszáj leszek megszoptatni. De nem akarta. Azt akarta, hogy kapcsoljak be zenét, és ringassam. Remek, gondoltam, a kitárt ablakoknál hajnali 1-kor nagy sikere lesz Gryllus Vilmosnak, de inkább azt, mint a síró gyereket. Hajnali négyig (!!!) elringatóztunk az ablakban, a derekam kezdett leszakadni (Bazsi kb. 12 kiló!), már bármikor szívesebben megszoptattam volna, mint hogy ringassam, de nem akarta. És közben folyamatosan Réka után sírt. Végül csak elhangzott a varázsszó, és már nagyon örültem, hogy lefekhetek és megszoptathatom. (Nem irónikus, hogy ennek örülök a legjobban a leszoktató éjszakán???)

Már majdnem elaludt, mikor meghallottam, hogy rettenetesen szörcsög az orra. Akinek van gyereke, tudja ez mit jelent, főleg elalvás előtt. Villany fel, orrszívó elő, gyereket erővel leteper, üvöltő üzemmód bekapcsol, alvásnak lőttek. Végül fél ötkor azért csak elaludtunk. 

És hogy a napirend ne sérüljön, Bazsi szokása szerint hatkor kelt. Számolja ki, akit érdekel, hány órát is aludtunk pontosan. 

A történet másik fele, hogy Réka közben ugyanúgy sírdolgált éjfélig az öccse után Csörögben, és haza akart jönni. 

Szóval tényleg két oldalú az a bizonyos érme: az egyik oldalon a leszoktatási próbálkozásom teljes kudarca, de a másikon a testvéri szeretet lenyűgöző, összekötő ereje.

Megható, nem?